Kedves Mindenki!
Először is elnézést szeretnék kérni azoktól, akik elkezdték olvasni a blogomat és aztán csapot papot hagytam… utólag is köszönöm, hogy az utolsó bejegyzésemet több, mint ezren olvasták el… nekem ez nagy szám.
Ott hagytam abba, hogy a körülmények alakították tovább az életem, és a lezárt repülőtér következtében a B terv lépett életbe, vagyis az ügynökség intézkedett és elhalasztották az utazásomat. 2012 december 9-én kellett volna hivatalosan hajóra szálljak, ehelyett 2012 december 11-én utaztam ki New Orleansba. December 10-én így megünnepeltük családilag a születésnapomat… de valahogy senki nem volt már felhőtlenül boldog, és talán inkább elsírtuk volna mindhárman magunkat. Nagy volt a feszültség…
December 11-e hajnali fél 4, készülődés és indulás… még sosem repültem, azt sem tudtam mi fán terem a becsekkolás, átszállás, felszállás – repülés – landolás. De az első lépés simán ment, kezemben a repülőjegy Bp – Amsterdam – Minneapolis – New Orleans. „Bárcsak ott lennék már!” – gondoltam. De azért ez nem ment ilyen egyszerűen. Elköszöntem a szüleimtől, akik csak sírtak és talán a szívük mélyén reménykedtek, hogy jó döntést hoztam. Otthagytam őket, vissza se néztem, mert én nem akartam sírni … „erősnek kell lennem, jó lesz ez nekem… én választottam ezt”. Elindultam az átvizsgáláson, majd mentem előre, amíg megtaláltam hol kell beszállnom. Ablak mellé ültem… már elkezdődött az angol beszéd… információáradat… és akkor felszállás. Sokáig meg sem mertem moccanni, majd erőt vettem magamon és kinéztem az ablakon… felhők felett és a napsugarak… akkor kelt fel a nap. Gyönyörű látvány!!! Persze rögtön meg kellett örökítenem, számomra ez nem mindennapi látvány, de szerintem ezzel sokan vannak így.
Igen, eddig minden csodásan hangzik. Hamar közeledtünk Amsterdamba… leszállás. Ismét keresgélés, hol lesz a következő kapu a beszálláshoz. De itt már az átvizsgálás előtt, amikor sorba álltunk, elkezdtek érdeklődni (mindenkitől) hogy milyen céllal utazok Amerikába. Próbáltam összeszedni az összes angol tudásomat, és próbáltam nagyon magabiztosnak tűnni és úgy válaszolni a kérdésekre. Nem mondanám, hogy nem féltem… de nem volt vészes annyira a helyzet, uh sikerült is tovább menni. Ismét átvizsgálás… kapu keresés. A pestihez képest elég nagy az amsterdami reptér. Alig bírtam betelni a látvánnyal. Már a reptér tele volt tulipánokkal és fapapucs hűtő mágnesekkel J Itt is rendben volt minden, az a gép hatalmas volt az előzőhöz képest , ezzel kb 8 órát utaztam Minneapolisba. A repülőn többnyire rendben volt minden, nem igazán voltam beszélgetős hangulatomban, már alig vártam, hogy túl legyek az utazáson és egyébként is, nem sok kedvem volt angolul csevegni. Tudni kell, hogy általában az én utam sosem „ egyenes „ J Ez sem volt az… kellett egy kis izgalom ebbe az egészbe, túl könnyű és szép lett volna, hogy életem első utazása a tengeren túlra eseménymentes legyen.
Megérkeztünk Minneapolisba. A repülőn osztogattak valami papírt, amit persze nekem is ki kellett volna töltenem, hiszen én is repültem tovább. De ezt honnan is tudhattam volna. Szóval kicsit „szerencsétlenkedtem” a sorban állás közben, amíg kitöltöttem a papírokat, aztán sorra kerültem. El akartam kerülni a kérdezősködést ott a „kuckóban” ülő amerikaival, szóval előkészítettem MINDENT, ami az átszállásomhoz kellett. Útlevél, kitöltött papírok, repülőjegy és a hivatalos hajós munkaszerződésem. De eleve a vízumomból kiderül, hogy hajós munkára megyek Amerikába… átnéztek mindent, jött velem szembe egy másik ember, aki elkérte a papírjaimat, és kérte, hogy kövessem. Lehúzott és a kezembe nyomott egy sorszámot, majd közölte, hogy abban a helyiségben üljek le, ha látom a sorszámot menjek a pulthoz. Eltelt pár perc, mire leesett, hogy az illegális bevándorlók elkülönítőjébe vezettek. Szerintem sokkot kaptam és csak reménykedtem, hogy onnan még a kis irodákba be ne hívjanak, ahová a többieket családostul vagy egyesével hívják. Tele volt a hely indiaiakkal, és két idős nénivel akiknek semmilyen papírjuk nem volt, csak repülőjegyük. Volt kiabálás, és többnyire unszimpatikus emberek… Én meg aggódtam… Felhívták a hajótársaság központi irodáját Miamiba, hogy lecsekkolják, valóban hivatalos-e a szerződésem. Ez talán nem is lett volna akkora probléma, de több, mint fél óra elteltével válaszoltak csak a telefonhívásra. Addig persze ott kellett ülnöm. Időközben elengedtek, hogy kivegyem a bőröndöm, aztán a bőröndömmel együtt a pulthoz mentem, és megkérdeztem, hogy mikor engednek el, mert lekésem a csatlakozást. Ekkor olyan hangnemben közölték, hogy „ne aggódjak, megy még ma gép New Orleansba…és egyébként meg üljek le!!!” … a rosszullét kerülgetett. Fogalmam sem volt, ha lekésem miattuk a gépet, hogyan jutok el New Orleansba…nekem kell új jegyet vennem? és ha nincs hely másik gépen? és ha nem elég új jegyre a pénzem? és ha ma sem érek már a szállodába? – szóval pörgött az agyam. Tehát a fél óra elteltével, amikor kb 2 mondattal lerendezték a telefont a hajótársasággal… elengedtek. Kb az összeesés határán voltam, gombóccal a torkomban, mert még elsírni sem mertem magam. Futottam a vámhoz, persze, hogy besípolt a bőröndöm… szétvágták a fóliát, beletolta az előttem levő indiaiak kolbászos, spagettis maradványába… átforgatta a pasi a bőröndöm, de semmi olyan amit ne vihetnék tovább…ott hagyott. Nem tudtam visszazárni, de hiába kértem, nem segített, már böngészte a következőt. Egy másik odaszólt, hogy ahogy végez, segít. Legalább egy valaki normális volt. Szaladok mindenestül a szalaghoz, ahol közli a nő, hogy nem fogom elérni a gépet, uh nem adhatom fel a bőröndöt. De ismét egy „angyal”, aki odaszól, hogy ezt az egyet tegye be… én meg siessek nagyon. Ismét átvizsgálás… remegő gyomor… és amikor megláttam, hogy a beszálló kapu a reptér legvégén van, szerintem csak az jutott eszembe, hogy „ nah ezt már tényleg nem hiszem el!” De futottam, mint egy őrült… még mindig úgy emlékszem vissza, mintha legalább egy kilométert szaladtam volna… de akkor már folyamatosan ismételték a figyelmeztetőt, hogy csekkoljak be! De odaértem, és becsekkoltam. A gépen már mindenki nyugalomban ült … mögöttem kettővel a srác mosolygott… mellette ültem a 8 órás repülőúton J Leültem, bekapcsoltam magam és indultunk is. De már szenvedtem, már nem akartam repülni, már nem akartam semmit. Rosszul voltam, hányingerem, fejfájásom, fülfájásom volt, remegtem a sokktól, az izgalomtól. Koncentráltam a levegővételre – minden szépítés nélkül azért – hogy ne hányjam el magam. Csak sírni akartam volna, de nem mertem, nem lehetett. Már reggel óta kellett volna sírnom, de nem akartam, maximum ha egyedül leszek – gondoltam. De ekkor már cikáztak a kérdések, a gondolatok a fejemben. Leginkább egy – MIÉRT ???? Miért kezdtem ebbe bele, miért alakult így, miért nem vagyok ekkor már a hajón az eredeti tervek szerint, miért kellett lesokkoljanak ezzel az elkülönítős történettel, miért,miért,miért…
Megérkeztünk, végre, leszálltam. Megkerestem a bőröndöm. Fellélegeztem és kimentem, hogy megkeressem a transzferbuszt, ami a szállodához visz. Minden szállodának kb 2 percenként jártak a buszai, az enyémre másfél órát vártam… A szüleimnek megírtam, hogy New Orleansba vagyok végre, és ne aggódjanak, mert minden rendben volt és jól vagyok!… Persze, hogy kerülgetett a sírás, hogyha ezt tudnák, a szívük szakadna meg értem. De nem tudtam sírni… már nem sok választott el, hogy végre a szállodában legyek. Ott majd egyedül a szobámba lesz időm kisírni magam – gondoltam. Amikor már felhagytam a reménnyel, hogy valaki értem jön a szállodából, hallottam, hogy az akkor érkező utasok is oda mennének, uh megörültem. Utána nem sokkal már jött is a kisbusz. Ezzel együtt az ijedelem… nem sokat értettem az egyébként nagyon jófej fekete amerikai sofőr szavából… de megérkeztünk a szállodába. Odamentem a pulthoz, ahol szintén fekete amerikai recepciósok fogadtak nagyon kedvesen… csak nekem nehéz volt megérteni őket. Ekkor döbbentem rá, hogy „hiába” van nekem középfokú idegenforgalmi és vendéglátós nyelvvizsgám és voltam 100 órás angol tanfolyamon az utazás előtt… nem sokat érek vele. De odaadtam a munkaszerződésem, hogy a hajótársaság foglalt szobát nekem… ekkor jött a következő pofára esés. Közölték, hogy van egy szobatársam. „Nah, még kisírni sem tudom magam egyedül!” – első gondolat. Persze itt sem ment egyszerűen amíg bejutottam a szobába,de aztán csak sikerült. Ajtó kinyit, közlöm, hogy én vagyok az új szobatárs. Újabb felismerés… európai lány, aki nagyon jól beszél angolul. A félelmem, hogy az angol miatt nem fogok igazán boldogulni, gyorsan beismerődni látszott. De hamar észbe kapott, rövid pár mondatos bemutatkozás után visszavett a tempóból és nagyon érthetően, letisztultan kezdett beszélni, hogy megértsem. Ő egy ukrán lány, aki az ötödik szerződésére ment vissza. Illedelmesen megkérdezte, hogy lemegyek-e vele vacsorázni. Persze, feleltem…hiszen úgy gondoltam, érdekemben áll, mivel ő már mindent tud. Mondta, hogy van még egy srác a szállodában, aki szintén már a hatodik szerződésére megy vissza és ő is jön vacsorázni. Megjött ő is, bemutatkozott, leült az asztalunkhoz. Elkezdett érdeklődni, de alig alig értettem valamit. A lány szólt, hogy úgy beszéljen, hogy megértsem. Roppant kellemetlenül éreztem magam, uh elnézést kérve és jó étvágyat kívánva, én ott hagytam őket és felmentem a szobába. Lefürödtem, lefeküdtem. Úgy éreztem, a fejem még mindig valamelyik repülőn „száll”. Másnap reggel a szobatársam lement reggelizni, én nem nagyon akartam bárkivel szóba állni. Mikor visszajött mondta, hogy találkozott még egy magyar lánnyal és egy orosszal. Felcsillant a remény, még egy magyar…dejóóó! Aztán megnéztük a hajós könyvet, ahol megtalálható a lista. Név, dátum és mellette a hajónév, amelyikre kerülsz. Az ukrán lány is arra a hajóra volt kiírva, amelyik az én szerződésemen szerepelt. De szerda reggel teljes megnyugvással vettem tudomásul, nincs a nevem a listán, tehát van remény, hogy marad a hajóm. Egyikünk neve sem volt még a listán.
Ezen felbuzdulva, elindultunk turistáskodni… mégis csak Amerikában vagyunk, New Orleansban!!! J Szerda, csütörtök és péntek!!! Remekül telt a három nap! Mintha már régi ismerősök lettünk volna négyen, úgy jártuk be New Orleans utcáit. Péntek este pedig a szállodába vissza érve a kezünkbe vettük szokás szerint a hajós listát. Ekkor a mosoly az arcomra fagyott. Ott a nevem! Ott a dátum! MÁS hajót kaptam!!! Persze, hogy megint kerülgetett a sírás! Hiszen az ukrán lány neve is a listán,de neki maradt a hajója… ismét – MIÉRT, MIÉRT, MIÉRT???!!! Jött a felismerés, hogy a 9 állomásos hajó helyett, egy 3 állomásos hajóra tettek át. Nah jó… gyorsan nézzük a dolgok jó oldalát, amit elég nehezen találtam meg. Az ukrán lány, sok tapasztalattal a háta mögött, nyugtatott minket (engem, a másik magyar lányt és az orosz lányt), hogy higgyük el, a lehető legjobb dolog, ami történhetett velünk, hiszen ez az egyik legkisebb hajója a társaságnak, és nekünk első szerződéseseknek, ez épp elég lesz…. Ok, higgyünk neki, hisz ő már csak tudja!… A másik, aminek örültem, hogy a két lánnyal ugyanarra a hajóra kerültem. Nem igazán volt más, amibe kapaszkodhattam volna.
December 15-e, szombat reggel 9 óra. Elvileg ekkor kellett volna buszra szálljunk. Kis késéssel el is indultunk. Nem sokat beszéltünk. Csak bámultam kifelé az ablakon, és gondolkodtam. Kérdeztem és próbáltam válaszolni is magamnak. Megérkeztünk a hajóállomásra, elvezettek minket a beszálló kapuig. Egyesével sorba álltunk, valami papírt kitöltöttünk és vártunk. Ötösével engedtek befelé. Sok sok ember… a világ minden tájáról. Amíg sorba álltunk, csak néztem a már hajón dolgozókat, akik épp leszállnak a hajóról, vagy akik már bevásárolva mennek vissza. Nem emlékszem mi másra gondoltam még. Próbáltam koncentrálni, hogy megértsem, ha majd hozzám szólnak. Végül megtörtént, amire vártam! ÁTLÉPTEM a hajó küszöbét! Itt megint egy átvizsgáló kapu, mintha a reptéren lennénk. Aztán a hajó irodájához vezettek és a kezünkbe kaptunk egy halom papírt, amit ki kellett töltenünk. Megkaptuk a kabinkártyát is. Én olyan kabint kaptam, ahová épp betudtam lépni, olyan rendetlenség volt… épp elmentem mosdóba, amikor hallottam a nevem. Utánam jött egy pasi, aki átkísért egy másik kabinhoz, mert tévedés történt, új kabinom van. Öröm és boldogság J legalább olyan kabinom lett végül, ahová befértem csomagostul. Egy kedves filippin lány volt a kabintársam, aki nagyon segítőkész volt. Nekünk, újoncoknak a 8. emeletre kellett menni a konferencia terembe, előadásra. Addig a szobatársam hozott párnát, takarót, törülközőt, mindent, amit magam kellett volna beszerezzek a „laundry-ból”. A kiselőadás után máris munkaruhát kellett próbálgatnunk, és magunkkal vinnünk. Pörögtek az események… észre sem vettem, és beszippantott az örvény! Elkezdődött….
Remélem sokan velem fogtok tartani, mert lassan majd az is kiderül, milyen volt az élet az én LUXUSHAJÓMON! 🙂
Üdv Mindenkinek!
